HTML

ezmiez?

unod a hirdetők, támogatók, fenntartók, barátok és üzletfelek miatt elnéző bírálatokat? mi is. ezért írunk kritikákat és kommentárokat a magyar művészvilágról - tabuk nélkül.

írj te is!

ha valami tetszik/nemtetszik kommentelj, esetleg lájkolj! amennyiben olyan jó vagy, mint mi, levelet is írhatsz, de készülj fel, hogy közzétesszük.

fórum

Miért szólt Kodályról a Bartók-ünnep?

2010.03.26. 00:14 nyocker

Szomorú ez az idei Bartók-születésnap – idén ugyanis hiába kerestük a Kékszakállút a Tavaszi Fesztivál műsorában. Pedig Zimányi Zsófia fesztiváligazgató tavaly nyilvánosan megígérte, hogy visszatérnek a BTF koncepciójában is rögzített szándékhoz, mely szerint Bartók színpadi műveit (de legalábbis operáját) minden évben új rendezésben mutatják be. A tavalyi botrányos(an vacak) Mundruczó-féle próbálkozás kudarca miatt kár volt rögtön meg is szakítani az újraindított sorozatot… Különösen, hogy az idei fesztivál középpontjába állított Erkel-művek – jubileumi év és hagyománytisztelet ide, vagy oda – nem elég fajsúlyosak a XXI. században nemzeti operának.

A frontot egyedül tartotta tehát Kocsis Zoltán, aki éppen tegnapelőtt mutatta be a félidejéhez érkezett Bartók Új Sorozat legújabb lemezét, szóval némi schönbergiánus kitérő után újra nyakig merült Bartók életművébe. Az idei ünnepi koncert műsorára – nyilván nem teljesen függetlenül a BÚS munkálataitól – a Hét egynemű kart (a capella és zenekari kíséretes változatban is), a Négy tót népdalt és a vegyeskarra komponált Magyar népdalokat, valamint az I. zongoraversenyt választotta. A Bartók-ouvre kontextusát vázolni hivatott vendég mű (tavaly: Debussy: Jeux) Kodály Psalmusa volt, amit 1923-ban a Táncszvittel egyszerre mutattak be.

Az egyneműkarokat ezúttal az MR Gyermekkara adta elő nagy kedvvel és lenyűgöző kidolgozottsággal. Teljesítményük egyértelműen sokkal-sokkal jobb volt, mint a vegyeskarokat éneklő Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkaré. A Müpa rezidens kórusa elöregedett, a nőikar – különösen a szoprán – hangja igencsak megkopott, színtelen, dinamikai skálájuk szűkös, és még artikulációjuk is sokkal gyengébb, mint a gyerekeké. Vajon Thész Gabriella nagy kórussal is csodákra lenne képes? Úgy érzem, vérfrissítés volna szükséges minden poszton, de még a gyerekkarban is. Hihetletlen, hogy az ötvenegynéhány gyerek között csak 2-3 fiú akad - kissé mintha félreértelmezték volna az egyneműkar fogalmát. Legalábbis nem hiszem, hogy csupa lányból kéne kiállítani a Rádió gyermekkórusát. Bécsben vagy Londonban legalábbis még nem fogytak el az énekelni vágyó kisfiúk.

Az I. zongoraverseny szólóját Ránki Dezső játszotta. Színpadra lépésekor az 50-es generáció testületileg a szívéhez kapott: „de hiszen a két zongorista szinte tegnap robbant be a köztudatba, s lám, a lobogó sörényű ikercsillagokból tiszteletreméltó ősz urak lettek.” Tempora mutantur. Az előadás maga messze nem volt még lemezkész: Ránki az első tételben mintha gyorsabb tempót kívánt volna, a lassú tételben pedig az angolkürt intonációja borzolta a kedélyeket. A „felejthetetlen” élményt immár sokadszorra a kürtsor nyújtotta. Kocsis legnagyobb hibájának tartom, hogy amikor átvette az NFZ irányítását, átcsábította a Fesztiválzenekar négy kürtösét. A rájuk jellemző agresszív játékmód mára teljesen kiment a divatból, minden rendes zenekarban puha, rugalmas hangot előállítani képes (intelligens?) kürtösök játszanak…

Az est zárószámaként Kodály Psalmusa hangzott el, az ifjú titán, Brickner Szabolcs szólójával. Esetében a titán metafora persze túlzás, hiszen a Rómeó és Papageno szerepein edződő fiatal tenor kifejezetten törékeny alkat. A Psalmus igazán majd 10 év múlva (és legalább 10 kilóval „érettebben”) fog jól állni neki. Az érzelmi hőfokokkal nem volt ugyan baj a bocskaiba öltözött énekesnél, de a zsoltáros szólama akkor sem lírai tenornak való. Hitelesen átkozódni különben is csak ötven fölött lehet. Számomra az etalon az a jó néhány éve a Ferencsik-emlékkoncerten elhangzott előadás, amikor Kovács János vezényelte a Filharmóniai társaság zenekarát, és Kelen Péter önkívületben énekelte a szólót, lobogó hajjal, kitűrt fekete ingben, hevesen gesztikulálva – és Bricknerrel ellentétben kotta nélkül. Ifjú reménységünk még mindig egy kicsit iskolásan énekel (magyarán szólva mozdulatain és formálásán érződik a sok és fegyelmezett gyakorlás), de ennél sokkal nyugtalanítóbb, hogy az egyvonalas E környékétől felfelé a piano és forte hangindításokkal is mintha küszködött volna. A kíséretről: a Nemzeti együttesek koncertjeire jellemző módon a kórus észrevehetően más felfogásban (laposabban) tagolt és ritmizált, mint a zenekar. A betanításon múlna?

Nem tudom. A címben feltett kérdésre viszont megmondom a választ: a Bartók-kórusok és a Psalmus egymás mellé helyezése kétséget nem tűrő módon rámutatott arra, hogy Kodály bizony jobban értett a kórushoz, mint Bartók. Kivéve persze a Cantata Profanát – amit történetesen tavaly tűzött műsorra Kocsis, az eredetileg meghirdetett Brickner Szabolcs helyett Fekete Attila tenor szólójával. Ha szabad javaslatot tennem a következő évek Bartók-ünnepeire nézve: játsszák csak nyugodtan évről évre a legjelentősebb műveit. Vagy rendezzenek Beethoven, Dvorák, Wagner, Mozart és annyi mindenki más után végre Bartók-maratont. Meggyőződésem, hogy nem elég lemezen kiadni a Bartók-összest. Pontosabban a kis műveket adják csak ki, de a versenyműveket, a Concertót, a szviteket, a Zenét, és persze a Cantata Profanát, a Mandarint és a Kékszakállút legalább egy évben egyszer végig is illene játszani. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

 

Szólj hozzá!

Címkék: zene kritika bartók kodály kocsis nemzeti filharmonikusok debussy zimányi zsófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikustomeg.blog.hu/api/trackback/id/tr972306531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása