Jó magyar szokás szerint sikerült az Erkel-jubileumot Erkel-Mahler évvé fújni, és az Erkel-napokat egy hétvégére szervezni a Mahler-ünneppel. Tudósítás az utóbbiról.
Molnár Szabolcs az Új Zenei Újságban egy korabeli Mahler kritikát idézett a Budapesti Filharmóniai Társaság (alias operazenekar) Fischer Ádám által vezényelt II. szimfónia-előadását bíráló jegyzetében. „A szimfónia hatásvadász elemek szervetlen együttese, terjengős és hőzöngő kompozíció, a különböző stiláris és műfaji elemek összekapcsolhatóságát a darab dramaturgiája nem igazolja. Vajon kárhoztatható-e az a mai hallgató, aki a vasárnapi koncert hallatán hasonlóan vélekedett?” – teszi fel a kérdést a kritikus, aki aztán az egykor Mahler által igazgatott dalszínház előadóapparátusán veri el a port. Pedig a másik Fischer, Fischer Iván és a Fesztiválzenekara néhány nappal későbbi koncertjén is ugyanezt volt a benyomásunk, és nehéz volna a vitathatatlanul legjobb magyar zenekar felkészületlenségére fogni, hogy a VII. szimfónia is a totális szétesettség érzetét keltette (lásd még a próbán készült videót.)
Nincs mese, bele kell törődnünk, hogy az ún. posztmodern ízlés lassan száz éve a hatásvadász eklektikát, a fragmentumokból monumentálisra duzzasztott műveket ajnározza. Gondoljunk csak a Lehel-piacra vagy az Esterházy-könyvekre. Vagy Joyce Uyissesére. Pedig Mahler nem más, mint egy nagy blöff: megpróbálta színpad nélkül túlszárnyalni Wagnert, de persze nem sikerült neki, mert kísérletét – hogy újra Molnárt idézzem – „a darab dramaturgiája nem igazolja”. Megjegyzem, a Mahler-ünnep reprezentatív műsorfüzete sem leplezte, hogy a szerző dramaturgiai érzéke a jó és a rossz harcának freskószerű ábrázolására korlátozódott.
Izzadjanak csak a recepciótörténet szakértői azon, miért lettek mégis olyan fontos része a repertoárnak a Mahler-szimfóniák, én egyszerűen nem értem. Inkább – amúgy Esterházysan – egy jó hosszú zárójelet nyitok.
Érdekes módon a dramaturgia hiányát és a keveredő stílusokat szokás legalábbis Bartók óta számonkérni az épp Mahler miatt háttérbe szorult Erkel operáin is. Erkel mégsem érdemel évről évre új művek megszületése körül bábáskodó prémium minifesztivált – apropó, játszott már a Fesztiválzenekar bármit Erkeltől? Persze, Erkel aligha eurokonform, nem piacképes, műveinek előadása nem számít nemzetközi mércének, lemezfelvételeit nem jutalmazzák évről évre a legnevesebb díjakkal. Csoda hát, hogy "ünnep" helyett csak "napok"-at érdemel, ahol pályakezdő művészpalánták és amatőr sakkozók szolgáltatják a fő attrakciót?
Vissza a Fesztiválzenekar koncertjéhez. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem a Fidelio másik kritikusát, Kovács Sándort, aki így írt Jörg Widmann művéről: „Az idei Budapesti Mahler-ünnep nyitókoncertjének első félidejében egy vitathatatlanul tehetséges, de nem különösebben jelentős komponista művét hallhatta a közönség…”. Szavai szóról szóra igazak voltak az idei Mahler-ünnep további koncertjeire is. Melis László a Fesztiválzenekar felkérésére született Dionysia című kompozíciója koncepcionális tévedésnek tűnt. A utolsó percekben megszólaló énekszólóval azonnal magára talált az addig se nem görögös, se nem antikizáló, se nem dionüszoszi, de mesteri alapossággal megkomponált hibrid mű (kentaur?). Ha eleve oratóriumban kezdett gondolkodni Melis, a Henoch Apokalipszisének méltó párdarabja születhetett volna meg. A hirtelen lezárást hallgatva az volt az érzésem, Melis el is gondolkodott a dolgon, csak nem volt ideje/kedve folytatni a „befejezett” állapotban már-már a mahleri monumentalitást (és eklektikát) ostromló művet.
Essék végül arról is szó, mi nem hangzott el a Fesztiválzenekar koncertjén. A bemutatott formájában nem túl hosszú Melis-mű elé vajon nem fért volna be a 2010-es kettős jubileumi év alkalmából egy „kicsi, savanyú, de a miénk” Hunyadi-nyitány? Rendben, nem kihívás elvezényelni egy Fischer számára (az Opera együtteseinek műsortervét elnézve a másik számára sem), de annál inkább gesztusértékű lett volna.
Úgy tűnik, kultúracsinálóink azt szeretnék, ha Mahlert tisztelhetnénk magyar zeneszerzőként, Erkelt meg átminősülne sakkozónak. Sakk-matt.
Szerintetek?
